Előfizetői tartalom
Ahogy Károlyi Antal (ismerőseinek csak „Tóni”) beleegyezett abba, hogy interjúnk vendége legyen, már éreztem, hogy az interjú középpontjában a hazai startup ökoszisztéma hajnalának izgalmas történetei állnak majd. Kíváncsi voltam arra, hogyan élte meg mindazt, ami a startup világ magyarországi alapjait fektette le. És valóban, Antal anélkül, hogy külön kértem volna, magával hozta stúdiónkba azt a különleges, kávéházi atmoszférát, amely két évtizeddel ezelőtt jellemző volt a startup szektor kezdeti időszakára. Az időszak, amikor az innováció és a digitalizáció új korszakot nyitott a magyar vállalkozói világban, felkeltette a figyelmemet. Kedves olvasó, ha érdekel, hogyan robbant be a hazai startup forradalom, milyen kihívásokkal és lehetőségekkel néztek szembe korunk angyalbefektetői, kövesd végig velünk ezt a történetet. Antal a HUNBAN alapítójaként betekintést nyújt a magyar startup ökoszisztéma evolúciójába. Megismerheted azokat az angyalokat, akik a kezdetektől szárnyra kaptak, és bepillantást nyerhetsz “Tóni” teljes életútjába. Őszintén mesél a mélypontokról, elszalasztott lehetőségekről, és azt is elárulja, karrierútja hogyan befolyásolta családja életét. Megismerheted a fizikust, startup alapítót, angyalbefektetőt és férjet közelebbről a Growth Magazin portré interjújában.
Mikor és hogyan kapcsolódtál be a startup ökoszisztémába?
Az első emlékem, ami a vállalkozói fogalomhoz kapcsolódik, az egy nagy banknál töltött időszakomhoz kötődik. Itt találkoztam először az „intrapreneurship” kifejezéssel, amelyet a vezetőség gyakran említett. Kezdetben nem volt tiszta számomra ennek a fogalomnak a jelentése, de idővel rájöttem, hogy ez a tulajdonosi szemlélet és kezdeményezőkészség megtestesülése egy alkalmazottban, mint amilyen én is voltam. Az „intrapreneurship” és annak jelentése végül hosszú távon is velem maradt. Egyre mélyebben elmerülve ebben a témában, pont akkor került előtérbe az Egyesült Királyságban futó „Cápák Között” (Dragons’ Den) című műsor, ez valamikor 2008 körül lehetett. Sokak számára ezek a típusú műsorok jelentik az első találkozást a vállalkozói világgal. A műsorban a versenyzők bemutatták ötleteiket egy ötfős befektetői csapatnak, akik rendkívül szkeptikusak és kritikusak voltak, különféle kérdésekkel ostromolva a pitchelőket. Az adás nézése közben igazán beleéltem magam egy prezentációba, és alig vártam, hogy a versenyző megkapja azt az 50.000 fontot, amit kért, mert én magam is láttam az ötletben a potenciált. Azonban ahogy a befektetők egyre mélyebbre ástak, feltárultak az ötlet hiányosságai és az alapvető problémák. Ez az intellektuális csatározás nagyon magával ragadott, és ráébresztett, mennyire naiv voltam az első benyomásaimban.
Az üzleti angyalságom pedig egy életközepi válság hatására lobbant lángra. Egy ponton, miközben a banki szektorban dolgoztam, egy gazdasági válság söpört végig a világon. Bár nem voltam közvetlen okozója, része voltam annak a rendszernek. Ez kellemetlen érzéssel töltött el, és úgy éreztem, itt az ideje a változásnak. Ekkor vetettem fel magamnak a kérdést, hogy mit szeretnék csinálni, ha „nagy” leszek. Két fő szempontom volt: fiatalokkal szerettem volna dolgozni, hogy lépést tarthassak a világgal, és olyan területen tevékenykedni, ahol tényleges hatást gyakorolhatok. Ezek voltak az első konkrét gondolataim, amik az angyalbefektetés felé tereltek.
Mikor kezdett beszivárogni a startup világ Magyarországra?
Azért érdekes a kérdés, mert aki már 30 éve vállalkozik, azt mondja, hogy ők már előbb kitalálták az üzleti angyalságot, mint hogy én például hallottam volna erről a kifejezésről. Tehát nem lehet egyértelműen megmondani, mikor is kezdődött valójában. Én 2011-ben tértem haza Magyarországra, és őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, hogy Magyarországon mi folyik. Amikor hazajöttünk, az oka részben a család és a barátok voltak, de másrészről az is, hogy új életet akartunk kezdeni. De hogy Magyarországon mi vár ránk, arról fogalmam sem volt. Elég érdekes volt, mert gyakorlatilag teljesen vakon és előkészület nélkül vetettem bele magam. Egyik első projektünk az volt, hogy összegyűjtsük minden budapesti kávézó WIFI kódját. Ekkor kezdődtek az első beszélgetések, de csak egy szűk csoport, körülbelül két tucat ember foglalkozott az ökoszisztéma gondolatával. Abban az időben csak egy közösségi iroda létezett, a Colabs, majd nem sokkal később jött létre a TheHub, ahova mi is beköltöztünk. Valamiféle mozgolódás volt érzékelhető, de minden még nagyon kezdeti fázisban volt. Akkoriban indult az Insider blog is és mellette volt egy nagyhangú “csávó”, Dr. Kádas Péter személyében, aki elkezdett egy blogot írni, amely 2012-ben vagy 2013-ban a Golden Blog-díjat nyerte el startup kategóriában. Ő később a cégtársam lett. Volt néhány más véleményvezér is, de ez egy nagyon kis közösség volt, amely majdnem egyik napról a másikra kezdett növekedni. Úgy mondanám, hogy körülbelül 2012-re tehető, amikor érezhető volt egy ugrás: „Hűha, ma este két-három startup esemény van egyszerre.” Ez volt az az időszak, amikor érezhetően más volt minden, mint azelőtt.
…mintha csak az elém tett svédasztalról választhatnék, ami jó, de elérkeztem egy pontig, körülbelül 40 éves koromban, amikor megkérdeztem magamtól: vajon tényleg ezt akarom az élettől?
Hogyan jellemeznéd a 12-13 évvel ezelőtti startup világ kávéházi beszélgetéseinek hangulatát? Milyen témák domináltak ezekben a diskurzusokban?
Az egyik legfontosabb téma akkoriban a Jeremie program volt. Ezek az alapok összesen fél milliárd eurós összeggel érkeztek a piacra, amit harminc alapkezelő kezelt. Ez hatalmas pénzösszeg volt egy viszonylag felkészületlen rendszer számára, ami sokak figyelmét felkeltette. A befektetési szakma kihívásai ekkor váltak igazán nyilvánvalóvá. Sokan úgy indultak, hogy nem rendelkeztek kellő szakértelemmel vagy csak egy területen voltak jártasak. Példaként említhetjük egy akkor induló jogászt, aki ma már a legtapasztaltabb tranzakciós jogászok egyike. Kezdetben mindenki lebeszélte a startupokkal való foglalkozásról, mondván, hogy ebben nincs pénz. Emlékszem, egy találkozónkon a Menza étteremben látszott, hogy mindketten, a magunk vállalt szerepében, még csak az út elején jártunk. Azóta számos alkalommal dolgoztunk együtt, és Ő ma már az egyik legkeresettebb és legjobban menő tranzakciós jogász lett. (szerk: Dr. Bóné László)
Milyen forrásokból merítettetek információkat, és milyen lépéseket tettetek az építkezés kezdetén? Hogyan építettétek fel magatokat, mint angyal befektetőt?
Az egész folyamat a Traction Tribe inkubátor megalapításával indult. Ez egy különleges kihívás volt, különösen a kezdeti időszakban, amikor még angyal befektetőként tevékenykedtünk. Az angyal befektetőként eltöltött időszak eleinte nagyon magányos volt, és két lehetséges megoldást láttam ennek feloldására. Az egyik az volt, hogy más angyalokkal dolgozzunk együtt, a másik pedig, hogy létrehozzunk egy befektetői társaságot, ahol különböző szakértelmeket egyesítünk. Mindkét ötlet megvalósult. Az egyik HUNBAN, a másik a Traction Tribe volt, ami a Jeremie programra épült. Ez abban különleges, hogy egy befektetési alap fektetett be hozzánk, hogy mi keressünk közvetlenül startupokat, amibe érdemes beszállni. Ez akkor szokatlan volt, mivel általában a tőkebefektetők (VC-k) közvetlenül fektettek be. A befektetési periódus viszonylag rövid volt, és a befektetők minket választottak, mivel mi ismertségben és közösségépítésben is elől jártunk. Ekkor már három éve aktívan részt vettem ebben a környezetben, míg Péter a Startupdate-en keresztül vált ismertté. Sok befektető nem kedvelte Péter vállalkozói szemszögű írásait, de sokan tanultak is belőlük. Péter így vált a startup világ egyik meghatározó alakjává, ami hozzájárult ahhoz, hogy ismeretségeink alapján építsük fel ügyfélkörünket.
Említetted, hogy az út egy életközepi válságból indult. Érzelmileg hogyan élted meg ezt az időszakot?
A válság talán erős szó, de az biztos, hogy egy életközepi váltás volt. Az érzés, amit megéltem, az volt, hogy egyszerűen egy előre meghatározott úton haladok, amit az iskola, egyetem, doktori képzés, majd a jó munkahely jelöltek ki. Olyan érzésem volt, mintha csak az elém tett svédasztalról választhatnék, ami jó, de elérkeztem egy pontig, körülbelül 40 éves koromban, amikor megkérdeztem magamtól, hogy vajon tényleg ezt akarom-e az élettől, vagy van-e más, amit szeretnék. Ez egy rendkívül fontos kérdés volt számomra. Elgondolkodtam azon, hogy ha egy héten 40-50, vagy akár több órát töltök valamivel, akkor annak milyen jelentősége van. Persze, rövid ideig lehet újságot árulni vagy bármit csinálni, még a legvadabb dolgokat is, amikre hívtak, bár nem mentem el, de az a kérdés, hogy hosszú távon mivel akarok foglalkozni. Fontos volt feltennem magamnak ezt a kérdést, és a központi kérdésem az lett, hogy mi az, ami értelmet és célt ad az életemnek. Az életcél kifejezés talán túl erős, de alapvetően arra kerestem a választ, mi az, ami reggelente kiránt az ágyból, szó szerint. Sokan találkoznak ezzel a kihívással, amikor elérik a 40-es életkort. Megkérdőjelezik az eredményeiket és felteszik maguknak azt a kérdést, vajon képes vagyok-e létrehozni olyasmit, amelyről mások pozitívan emlékeznek majd rám, és képes vagyok-e megvalósítani önmagam.
Neked sikerült már elérned a küldetésed, vagyis most azon az életpályán vagy, amelyet korábban elterveztél magadnak?
Erre a kérdésre mindig legalább két válasz van. Az egyik az, hogy igen, valami olyasmit csinálok, amiben hiszek és aminek értelmét látom. De ez sosincs kész, ez nem egy olyan dolog, amit egyszer elérünk és azt mondjuk, „kész, sikerült”. Ez mindig egy folyamat, mindig építünk valamit. Így érzem, így élem meg. Ezen belül viszont úgy érzem, egyre inkább olyan helyeken vagyok, ahol jól érzem magam. Ugyanakkor ez nem pontosan az, amit akkor elképzeltem. Az elképzelésem közben változott, ami teljesen logikus, hiszen eltelt 12 év és az, amit akkor sokkal kevesebb információ alapján képzeltem el, azóta módosult. De abban az értelemben, hogy miért hagytam ott a bankot, az alapdöntés változatlan maradt.
A családod végigkísérte ezt az utat. Milyen hatással volt a párodra a történeted?
A folyamat során azt vettem észre, hogy én később és lassabban értettem meg, hogy a tevékenységem milyen hatással van a feleségemre, mint ahogy azt korábban gondoltam. Nyugat-Európában szocializálódtam munkavállalóként, ahol a privát élet és az üzleti élet különálló. Ezért próbáltam a nehézségeket nem hazavinni. Nyilván, amikor az ember nagy nyomás alatt van vagy nehézségekkel küzd, az elkerülhetetlenül megjelenik otthon is, és ilyenkor beszélünk róla. A döntések súlyát igyekeztem nem a feleségemre terhelni. Azonban később jöttem rá, hogy ez nem olyan egyszerű. Ő is szorosan részese ennek a folyamatnak, hiszen a családi vagyonból fektettünk be. Az első kudarcok és bukások után felmerült a feleségemben a kérdés, hogy biztosan tudom-e, mit csinálok. Valószínűleg számára ez sokkal nehezebb volt, mint ahogy én azt korábban gondoltam. Korábban forgattatok egy filmet és mesélted, hogy ott láttad meg először, hogy a feleséged mit élt át pontosan. Milyen érzések kavarogtak benned? Az első alkalommal elsírtam magam. Ez egy olyan dokumentumfilm volt, amit rólunk forgattak. Egy startup befektetési folyamat volt a középpontjában, aminek Perényi András volt a főszereplője. Az alapötlet az volt, hogy majd a trópusi szigeteken fogunk appot árulni. Andris elképesztően tehetséges figura volt, aki már akkor is kiemelkedett, még ha az az ötlet nem is volt a legjobb. A film rendezője úgy döntött, hogy valós időben, tervezés nélkül dokumentálja a folyamatot, így ha valami történt velünk, ő jött és filmezte. Felvállaltuk, hogy nem utólag mesélünk, ha sikeres lesz a projekt, hanem a bukást is nyíltan felvállaljuk.
Fontos megjegyezni, hogy nem én voltam a film megrendelője vagy szponzora, hanem az egyik szereplője vagy tárgya mindössze. Amikor először láttam a kész filmet, egy kész koncepcióval és véleménnyel szembesültem, ami a filmkészítők objektív véleménye volt. A filmben szerepelt a feleségem is, és bizonyos mondatok, amik otthon nem hangzottak el, a filmen keresztül megfogalmazódtak. Judit aggódásai és félelmei a filmben felszínre kerültek, ami számomra megrázó élmény volt.
Amikor a filmet készítették és felszínre kerültek a feleséged aggodalmai, megfogalmazódott benned esetleg a feladás gondolata, hogy angyalbefektetőként mondjuk feladod?
Az angyalbefektetőként végzett munkám során mindig is arra törekedtem, hogy ne magányos úton járjak ezen a pályán. Tudatában voltam annak, hogy vállalkozói múltam hiányában rengeteg új dolgot kell megismernem ebben az izgalmas, de kihívásokkal teli világban. Ez a folyamatos „nem tudom, mit nem tudok” felismerés egy véget nem érő tanulási kalandot jelentett számomra. Amikor a Traction Tribe megszületett, nem egy tudatos választás volt hogy angyalbefektető leszek. Egy lehetőség volt arra, hogy egy tapasztaltabb csapat tagjaként, több erőforrással dolgozhassak. Számomra ez volt a befektetői karrierem logikus következő lépése. Így sosem volt olyan pillanat, amikor azt éreztem volna, hogy most elég volt, itt a vége. Ehelyett egészségesebb, professzionálisabb módon folytattam a tevékenységemet és a tanulásomat. A Traction-nél végzett 15 befektetésünk igen sok energiát követelt, különösen az inkubációs szakaszban, amikor a pályázatokkal, a szűréssel, a döntéshozatallal és a csapatokkal való együttműködéssel foglalkoztunk. Ebben az intenzív időszakban, különösen a legforgalmasabb egy-két évben, már kevés idő maradt a saját befektetéseimre.
Mikor kezdted magadat angyalbefektetőnek tekinteni? Az első befektetéssel már valaki angyalként aposztrofálhatja magát?
Az üzleti angyalként való megnevezésem elejétől fogva jelen volt a tevékenységem során. Habár nem vállalkozói háttérrel indultam, mindig is nyitott voltam a tanulásra és fejlődésre ezen a területen. Példaként említhető a 2013 környékén Berlinben megrendezett angyalképzés, ahol Hild Imre sok embernek ajánlotta a részvételt, de végül csak én mentem el tanulni. A Traction Tribe-nál nagy sebességgel tanultam sokat, de tudatában voltam annak, hogy egy igazi üzleti angyal az, aki legalább egyszer végigment a garázstól az exitig terjedő úton. Magyarországon ritka, hogy valaki kétszer megvalósítsa ezt az utat, mivel a siker kialakulása hosszú időt vesz igénybe. Azonban az, aki ezt a teljes utat bejárta, az hitelesen képviselheti az üzleti angyalságot. Ezért, ha arról beszélünk, hogy miért neveztem magam üzleti angyalnak, azért, mert ezt a szerepet vállaltam a fejlődő ökoszisztémában, és transzparens voltam afelől, hogy nem vagyok az ideális angyal, de mások, mint például Csillag Péter, akik már végigjárták ezt az utat, továbbviszik a stafétát. Ebben a szellemben folytattam a munkámat, ösztönözve az ökoszisztémát, hogy eljusson oda, ahol az igazi angyalok is megjelennek, és ez meg is valósult.
Egy-két befektetésedről is szeretnék kérdezni. Említetted, hogy Perényi András csinált egy applikációt és beszálltál, viszont ez még nem a Webshippy volt. Mikor megalkotta azt a koncepciót megkeresett, hogy fektess be abba az ötletbe is?
Andrissal az iLandGuide projekt révén alakult ki szoros kapcsolatunk, és ezt követően tett még néhány próbálkozást más projektekkel, de végül az e-commerce irányába ment tovább. Ez egy olyan terület volt, ahol világosan láttam, hogy még annyi hozzáadott értékem sincs, mint az iLlandGuide-nál. Amikor Andris elindult az e-commerce útján, nagyon gyorsan fejlődött és egyértelművé vált, hogy ő az, aki igazán ért ehhez a területhez, én pedig nem. Ezért nem merült fel közöttünk, sem neki, sem nekem, hogy a Webshippy projektbe való befektetésemet kérje vagy ajánljam. Bár beszélgettünk erről, és elméletileg felmerülhetett volna a témában bármelyik találkozónk során, mindketten tudtuk, hogy ez már egy másik út, és így nem erőltettük a közös befektetést ebben a projektben.
Mennyi befektetésed volt az elmúlt 12 évben?
Az elmúlt 12 évben nyolc saját angyalbefektetésem volt, valamint a Traction Tribe-on keresztül további 15 befektetés. A Traction Tribe maga is tekinthető egyfajta angyal befektetésnek, hiszen én finanszíroztam a cég indulását. Ezek közül a legsikeresebb befektetésem Commsignia valamint a BeautyWorld.net volt, ami egy szépségipari időpontfoglaló szolgáltatásból indult és mára széles körben ismert márka.
Angyalbefektetőként hogyan éled meg és hogyan kezeled azt a helyzetet, amikor elveszíted a befektetett pénzedet vagy a kockázati tőkédet? Milyen érzések és gondolatok merülnek fel benned, amikor egy befektetés nem sikerül? Megbánod ilyenkor a döntésedet, vagy már a kezdetektől fogva felkészülsz a lehetőségre, hogy a pénzedet elveszítheted, de cserébe részese lehetsz valami izgalmas dolognak?
Hallok olyan esetekről, amikor a befektető és a vállalkozó közötti kapcsolat nagyon feszültté válik, de ez ritkán fordul elő a környezetemben. Az alapvető elvem az, hogy csak annyit fektessek be, amennyit el tudok veszíteni. Ha ez az alapelv betartásra kerül, akkor a befektetési folyamat sokkal nyugodtabb lehet. A befektetések elvesztése esetén természetesen csalódottság, néha düh is előfordul, de az emberi kapcsolatok értéke sokkal fontosabb. Fontos, hogy ne veszítsük el a jó viszonyt a befektetett vállalkozásokkal, hiszen a közösség kicsi, és lehet, hogy később más projektekben is együtt fogunk működni. Ezért nem éri meg összeveszni, mert a kapcsolatok hosszú távú értékei sokkal nagyobbak, mint egy-egy projekt sikere vagy bukása.
Ha az alapítók nem beszélnek angolul, akkor valószínűleg nem lesznek képesek nemzetközi szinten működni.
Mit szoktál megnézni első körben egy projektnél vagy egy csapatnál, amikor befektetsz hozzájuk? Mi az, ami számodra a legfontosabb, és mi az, ami viszont red flag és azt mondod, hogy ezt láttad, és biztos, hogy nem szállsz be?
A projektek és csapatok értékelése során az elsődleges szempont számomra mindig a csapat és az alapítók. Ez persze nagyon szubjektív, de a döntések nagy része az első vagy második benyomásból ered. A tehetségben való hit és az alapítókkal való kölcsönös tisztelet nagyon fontos. Például egy olyan esetben, amikor egy tehetséges, de megosztó alapítóval dolgozom együtt, aki sokaknak nem szimpatikus, én mégis képes vagyok vele hatékonyan együttműködni. A red flag számomra például az angol nyelvtudás hiánya. 15 év külföldi tapasztalat után felülértékelem az angol nyelv fontosságát, különösen a startup világában, ahol a nemzetközi kommunikáció alapvető. Ha az alapítók nem beszélnek angolul, akkor valószínűleg nem lesznek képesek nemzetközi szinten működni. Bár vannak kivételek, ezek ritkák, és általában a magyar piacon maradnak a vállalkozások.
Volt olyan startup, amibe ez miatt nem fektettél be, majd később megbántad?
Igen, volt olyan eset, amikor a Bitrise csapatával találkoztunk és végül úgy döntöttünk, hogy nem fektetünk be a vállalkozásukba. Ez a döntés a Traction Tribe idején született, amikor még az angol nyelvtudás hiánya volt az egyik fontos szempont a befektetési döntéseimben. Úgy éreztem, hogy a Bitrise csapata nem fogja tudni hatékonyan eladni magát az amerikai piacon. Később persze kiderült, hogy ez a probléma megoldható volt, és a Bitrise sikeresen fejlődött tovább. Nem szokásom megbánni a döntéseimet, mert hiszem, hogy minden döntést az adott időpontban rendelkezésre álló legjobb információk alapján hozok meg. Az, hogy utólag egy befektetés sikeresnek bizonyul, hasonlít a lottószámok utólagos kitalálásához – nem lehetséges előre jósolni.